A régi játszótárs, akivel nevetve szórtátok egymásra a homokot, csak mert "elrontotta" a váradat, a régi barátnő, aki könnyes pillákkal sírt a válladon miután az utálatos pasija szakított vele, a régi barát, aki minden egyes vicceden könnyesre nevette magát, az elmúlt szerelem, akivel holdfényes éjszakán álomba csókoltátok egymást, az elmúlt barátság, amit halhatatlannak hittél, a kedves szavak, mik már nem simogatják lelkedet, a buja tekintetek, nem siklanak többé arcodon, az ígéretek, melyekben feltétel nélkül hittél, a bizalom, mi azóta már szilánkjaira tört, akár a hevesen játszó gyerekek kezében a váza, a percek, amiket felesleges kesergéssel töltöttél, az idő, mely elmúlik majd feletted, a lét, melyben lassan elhervad lelked, mint a virág, amit az első szerelmed kipirult arccal adott át egy verőfényes napon, a szó, mely olyan bizalommal kecsegtetett aminek nem tudtál ellenállni, a kép, mely örökre belevésődött a szívedbe, s a gondolat mely nem hagy nyugodni egy életen át, a kérdés melyre talán sosem kapsz választ.. Élsz?

/Egy kis "Szösszenet" írói vénámból, nektek./